Zúg a nádas [antikvár]

Részlet: A Város hideg kövein, füstös bérkaszárnyák komor árnyékában, elővettem az én árva tanyai népem kéregtamburáját. Lúdtollverővel dalt pengetek rajta, balladát dúdolok. Nem a tavaszi szellők sóhajtásától borzolt májusi rétek és búzatáblák fölött zengő pacsirta szavával. Csak olyan kútgémcsikorgású, fáradt, fakó hangon. Mint a gaztetős tanyák gerendás szobáiban a bukros szemöldökű, gondbarázdálta homlokú, subaszőr-bajuszú vének. Akik századok óta pengetik a kormos cilinderű lámpák sárga világánál ezt az ősi, pusztai hangszerszámot. És katonásan "hapták"-ba állnak, ha a Himnuszt verik ki rajta, s tele lesz könnyel az időtől gyengült, gyulladt, vén szemük, mikor az a nóta sír föl a bütykös-eres újjaik alól, hogy: "Rég veri már a magyart a Teremtő"... Halkan, de tiszta szívvel és bátran pengetem az öreg tamburát. Nem szégyenlem az ócska hangszerszámot, s nem röstellem a fajtám hangját, amely lehet színtelen és egyszerű, mint tarlók fölött a varjú károgása. De annyi mély bánat zsong benne, mint az ezüstnyárfaerdők susogásában, a gólyahíres, zsombékos nádasok örök zúgásában...