A nő helye [antikvár]

Az egész a Gellért Szálló női napozójában kezdődött, a nyolcvanas évek végén. Sosem találkoztunk azelőtt, csak a rádióban hallottam őt. Felismertem a hangjáról. Alig akarta elhinni. Talán az őszinteség és az önmagunk nyílt vállalása volt az ismeretségünk legfőbb jellemzője, és ez nem változott az utolsó pillanatig sem. Hálás volt a figyelemért. Évek múltán a rádió pagodájában - rápillantva fogyókúrásnak egyáltalán nem mondható uzsonnámra - dermedten kérdezte: „Te MAJONÉZEST eszel?!!!" Mire már-már hetykén feleltem: „ Igen, most erre van szükségem." „Irigylem a vagányságodat"- mondta, és az akkor éppen alig negyvenkilós lány sóvárgó szeme az én életörömtől áradó egómnak - finoman szólva - adott némi gondolkodni valót. Aztán teltek az idők, és nekem alig tűnt fel, hogy ha láttuk egymást, én mindig csak válaszoltam, és ő egyre csak kérdezett. „Hogy lehet egy válást túlélni?" „Hogy lehet a gyászt túlélni?" „Hogy lehet gyerek nélkül, később gyerekkel élni?"„...És egyáltalán, HOGY LEHET ÉLNI?!"