Embermesék [antikvár]

Tíz ​éve beszélgetek velük. Egyszerűen leélt, él kalandos életek. „Civilek”, névtelenek, ismeretlenek. Közülünk valók. Tíz éve nem tudok hozzászokni ahhoz a sok csodához, groteszk fintorhoz, tragikumhoz és bölcsességhez, ami egy emberi sorsba belefér. Ez alatt az idő alatt nyilván én is sokat változtam. Megtanultam például, hogy a beszélgetések közben nem szabad sem ámuldozni, sem sajnálkozni. Egy kritikus egyszer túlzott tapintattal vádolt. Vállalom. Aztán történt még valami fontos: fiatalból középkorúvá „serdültem”, s ez a tény bölcsebbnek tünteti fel az embert. Csak kíváncsibb lettem, bölcsebb nem. A bölcsesség többek közt valamiféle előrelátást feltételez, s az ma már napnál világosabb számomra, hogy egy helyzetben aligha van kiszámíthatatlanabb, mint az úgynevezett emberi tényező. Talán éppen ezért olyan izgalmasak és megszokhatatlanok ezek a találkozások. Sohasem tudtam meg igazán, hogy hányan hallgatják ezeket a történeteket, hogyan él tovább a hatásuk, pedig nagyon érdekelt voltna. A „mesék” elszálltak az éterben. Tíz év rádiós termésének töredékét tartja most kezében az olvasó. bevallom, nehéz volt válogatni az elhangzott többszáz történet között, százhúsz óra bőségéből. Hiszen a mesélőkkel – legalább is nagy részükkel – nem ért véget a kapcsolat az adás elhangzása után. Ha tetszett, ha nem, beépültek az életembe, megélt sorsuk ott zsong a fejemben, néhányukhoz évek óta baráti szálak is fűznek. Munkámnak ez egyben az igazi, lemérhető személyes „haszna”. Mindezt meg szeretném osztani az olvasókkal, a betű maradandóságának reményében. Köszönet érte az interjúalanyoknak.