Ezüstszálon [antikvár]

Kezdhetném onnan, ahonnan kezdődött, hogy megszülettem szüleim gyermekeként (rögtön ilyen hülyeséget! nem, az apjukként!), bele egy kivattázott vidéki otthonba. Folytathatnám azzal, hogy közel egy évig hallgattam őket, majd egyszer csak megszólaltam, rögtön kristálytisztán, s azóta beszélek. Persze, ha van mit, mára már egészen jó hallgató is vagyok. Ha elkezdtem, anyámnak ájulásig kellett velem játszania a csip-csip csókát, de a kedvencem mégsem ez volt, hanem a Szerbusz, pajtás. (... kukoricahajtás, aki fogja kezemet, öleljen meg engemet.) Zsibbadtra ráztam szegénykém kezét, gyors ölelés, nagy kacagás, s elölről az egész, nem értették, mi tetszik ezen ennek a lánkának ennyire. (Szeretem a ritmust.) Aztán (inkább közben) megtanultam írni is, viszonylag könnyen, s attól kezdve, amikor nem beszéltem, írtam. Naplójegyzeteket meg egyebeket, annál is inkább, mert azt mondta a testvérem (aki nagy volt és okos), hogy jó. Ám ha innen kezdeném, akkor e kis könyvecske egy vaskos trilógia pótkötete lenne.