Kövek egy siratófalhoz [antikvár]

Negyedik könyvünk közkívánatra szól arról, amiről szól. Pontosabban azokról, akikről szól: egy sötét kor, egypár sötét évtized, erdélyi történetünk közelmúltnak - jó volna remélni, hogy nemcsak közelnek, hanem múltnak is joggal mondható időszaka mártírjairól. Magyar mártírjairól, jelentsük ki mindjárt a legelején. Kivégzett, megölt, öngyilkosságba hajszolt, zaklatásba és fizikai bántalmazásba belepusztult erdélyi magyarokról. Szóba kell hozni, bár talán nyilvánvaló: nem mindnyájukról. Már csak azért sem, mert nem mindnyájukról van hírünk vagy tudomásunk, sőt végleges számukat ma még felbecsülni sem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk meghatározni, kik a leginkább példa és jelkép értékű áldozatok közöttük. Igaz, az utóbbit nem is kutatjuk. Nem tartjuk szükségesnek. Példa és jelkép értékűnek tekintjük mindnyájukat, s itt, amikor megemlékezünk róluk egy töredékes, elcsukló szavak köveiből rakott siratófalnál, szándékosan nem a nagy nevek viselőit vonjuk be kegyeletünk gyertyafényébe, hanem néhány találomra választott embert. Néhány köznapi embert, akiket éppen mártírságba forduló sorsuk emel ki mégis a szürke átlagból. E néhány lelket idézzük mindnyájukért, és borzongva érezzük mindnyájuk jelenlétét.