Négyszer múltam húsz éves [antikvár]

Rövid, mondhatnám szikár írások. Nem támasztanak igényt meghatottságra, nem kívánnak kiváltani sem részvétet, sem könnyes-mosolyos elismerést. Nem szabályos interjúk, hiszen kérdések csak annyiban érzékelhetők, amennyiben gondolatjelek vezetik be az idézeteket. A témák? Talán nem is helyénvaló a többes szám, hiszen valamennyi nem egyéb, mint szűkszavúan elmondott életrajz. Még abban is azonosak, hogy egy-egy hosszú életutat sorolnak elő, minden minősítés nélkül, csak egyszerűen elbeszélve. Kik a hősei? Többnyire alig, vagy egyáltalán nem ismert, de semmiképpen sem "divatos" emberek. Néha száznál is több éves öregek... szóval olyanok, akikről a legritkább esetben szoktak írni. Mert úgy mondják, nincs bennük szenzáció. Már nem érdekesek. Hálátlan feladatra vállalkozott a szerző és még végsőkig egyszerűsített stílusával is tetézte. Nincs hatásmechanizmus, nincs semmi, csak egy-egy életút. Rövidke történet kilencven-száz évről. Amikor az elsőt olvasom, megkérdem: jó, jó, de miért került ez éppen ide? Úgy az ötödik-tizedik táján azon kapom magam, hogy már várom a következőt és egyszer csak "zsupsz", belegurultam! Elkaptam, mint egy közönséges náthát, a szerző empátiáját. Rám ragadt érdeklődése az öregek iránt. Különös gyűjtemény ez. Csak együtt hatásos, külön-külön nem. Úgy hat, mint egy kollázs: részletekre nem emlékszünk tán, de együttvéve azonnal érzékletes kompozíció. Meg nem tudnám mondani, hogy tudatos-e ez a törekvés, de igazából mindegy is. Fő, hogy így sikerült...