Nincs visszaút [antikvár]

Miután beültetnek a Pobedába és a két ÁVH-s legény közrefog, cigarettát kérek. Egyikük idegesen kotor elő a zsebéből egy pakli Munkást, a másik - feltűnően reszkető kézzel - tüzet ad. Mélyre szívom a slukkot. Szó sincs arról, hogy rossz álmot látnék. Ebből nincs se szabadító, se elkínzott ébredés. Nagyon is jól érzékelem a környezetet. A levegő fülledt a zárt ablakú, lefüggönyözött kocsiban. Mindenki hallgat. Az út érzékelhetően hol emelkedik, hol lejt. Egymás után jobbra, majd balra fordul. Ilyenkor az engem közrefogó hekusok valamelyikéhez szorulok. Dimbes-dombos helyeken kanyarog velünk az autó - feltehetően a város budai részein járunk. Hirtelen megállunk. Halk csikordulást hallok, majd a kocsi simán továbbgördül néhány métert. Kívülről nyitják az ajtót. Kiszállunk. Körbepillantok, de a sötétben nehezen tudom kivenni, hogy hol lehetek. Valami garázsféle. Egy vasajtóhoz vezetnek. Kinyílik, szűk pincefolyosón kísérnek tovább. Zárkákat sejtető vasajtók mellett haladunk el. A folyosó végén lépcső vezet felfelé, s újabb ajtónál ér véget. Ezen belépve egy tágas hallba jutunk. Szélesebb lépcsőn kísérnek felfelé a következő szintre. Kisebb előtér, jobbra-balra ajtók. Az egyiket kinyitják. Bevezetnek. Kis szobában vagyok. Vastagon be van függönyözve. Két ember van itt, az egyiket ismerem...