Párbeszéd a végtelennel [antikvár]

Előszó Tudom, hogy ma az a trendi, hogy napirenden legyünk a menekültkérdéssel, az itt-ott zajló háborúkkal kapcsolatos véleményekkel, a napi árfolyamokkal, nem is beszélve a felkapott celebek életének sokszor nyomdafestéket sem tűrő eseményeiről. A világ azt szeretné, hogy üljünk a kispadon, és ijedezve, szörnyülködve, a látottakat, hallottakat minél jobban átélve, ítélkezve vegyünk részt mások életében. A televízió, a média szobánkba hoz mindent és mindenkit, egyedül a mi Urunkat, Jézus Krisztust nem tudja hozzánk hozni. A könyvek, vagy akár az én elmélkedéseim is szépen szólhatnak Istenről, de az lenne a jó, ha nap mint nap egy rövid időre elcsendesednénk, hogy maga a Teremtőnk szólíthasson meg bennünket. A világ gyógyulásához azzal járulj hozzá, hogy csendben, összeszedetten Istenhez emeled a lelkedet! Jézus korában mennyi gond, probléma volt, és ő mégis oly sokszor visszavonult a csendbe, a magányba, a Szentháromság áldott közösségébe nyilvános működése előtt és később is. Az emberiség kiválóságai a tökéletesség útjának kezdetén mindig visszavonultak, nemcsak a keresztény szentek, hanem az Ószövetség nagyjai, de Buddha, Konfuciusz, Lao-ce is, mind-mind csendben világosodtak meg. Imáidban elcsendesedve nem egy lakatlan szigetre vonulsz vissza, hanem teremtő Istened színe elé állsz, s ő reá figyelő gyermekét nem hagyja ácsingózni, hanem jóságosan megszólít, néven nevezve becézni fog, teremtő párbeszédet kezdeményez. Az imádság az élő Istennel való találkozás, beszélgetés, a lélek lélegzetvétele. Ez a földi létünk legfőbb célja, és e kis röpke találkozások által egyre élőbb, tisztább, mélyebb kapcsolatba kerülünk vele. Nem kötelességből, muszájból kellene keresnünk a társaságát, nem azért, mert a mindennapi ima előírás lenne, hanem mert e találkozás rengeteg lelki vigasztalással, boldogsággal jár. Emlékszem, még a teológia előtt egyszer a jó Isten megéreztette velem áldott jelenlétét. Nagyon megijedtem, kicsinységem tudatában összegömbölyödtem, behunytam szememet, bedugtam fülemet, elkezdtem kiabálni, hogy ne halljak, ne lássak semmit, de mégis az a tudat, hogy Istenem rám emelte tekintetét, hihetetlen erővel, örömmel töltötte be a szívemet. Áldott élő Nap, mely ha perzsel is, ha vakít is, mégis kimondhatatlan, túlcsorduló örömmel tölti be a szívünket. Nekem ezek a csendes, imádságos percek adtak erőt a papi, szerzetesi élethez, és átsegítenek ma is az élet minden nehézségén. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy hiszünk egy személyes, felénk forduló Istenben, akit az imádság csendjében átölelhetünk. AII. Vatikáni Zsinat után megfogalmazták