Szinetár - Önéletrajz-szerűség és egyebek 2. [antikvár]

mmn Csodálkozott. Alig hitte, hogy ekkora sikere van a könyvének. Nagyon nagy sikere. Öt utánnyomás, egyre nagyobb példányszám, nagy érdeklődés tévéktől, újságoktól, rádióktól. Gratulációk, telefonok sokasága, nemcsak barátoktól, hanem olyan emberektől is, akikről Dórika így írt az első rész előszavában: „Különösen ajánlom azoknak, akik nem fogják elolvasni." Elolvasták. Talán meg is értették, hogy így is lehet látni az életet, így is lehet látni a történelmet, a művészetet, és ezeken keresztül a politikát. Fülölnézetből, alulnézetből, buborékok nélkül, rálátással. Egyszerűen. Hogy ne csak a veterán és a baby-boom, hanem az X, Y, Z generáció is próbálja megérteni az elmúlt kilencven évet. Egyszerűen. Az élet és a történelem nagy pillanatait mikrotörté-netekkel magyarázva, hogy érthető legyen. Érthető. Mert számára ez az egyik legfontosabb. Meg az, hogy „imádom az életet, és nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam És hogy „ lehetőség szerint úgy kell élni, hogy süssön a nap. És ha épp nem süt, nézzünk be a felhők mögé."hztin „soha sem akartam politikát csinálni, csak kultúrát. De azt nagyon." Vagy „ vezetőként mindig arra törekedtem, hogy a velem dolgozó emberek jól érezzék magukat, tudjanak beszélgetni, vitatkozni, egymással, egymásért". Annak az időszaknak a felét, amiről ez a második rész szól, már együtt éltük át, 1970-től. Izgalmas, szórakoztató, tanulságos évek voltak. Igy aztán nehéz elfogultság nélkül ajánlanom ezt a könyvet, gondolom, nem is várják tőlem. Az első rész könyvbemutatóján, majd a közönségtalálkozókon is többször hallottam: — Jaj! Imádom magát! Meg, hogy: - Nagyon szeretjük! Megértem. Én is nagyon szeretem! Hámori Ildikó '¦m