A betolakodó [antikvár]

Bowood börtön 2019. november 20. Kedves Helen! Tudom, azt kérted, ne írjak többet. De tudnod kell az igazat, akkor is, ha homokba dugod a fejed, nehogy szembesülj a valósággal. Mit csináltál, amikor engem elítéltek? Mihez kezdtél, miután koppant a kalapács, és hallani lehetett a pamut és a selyem suhogását, ahogy mindenki feláll a tárgyalóteremben? Kerestelek, mert látni akartam az arcod. Amikor a kabátod kék gallérjára pillantottam, és láttam, hogy a földet bámulod, tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Emlékszel, egy pillanatra milyen csendes volt minden, amikor elvittek? Csak a lépteimet lehetett hallani. Sokat gondolkodtam, mit tehettél, miközben én egy sötét, ablak nélküli furgonban zötykölődtem. Hol voltál? Mit ettél? Kivel beszéltél? Hogyan alakult az életed, miután kiléptem belőle? Gyakran gondolok rád. Ilyenkor mindig azt képzelem, hogy a konyhában állsz, két kezedben tartva a bögrét, és a kis ablakból nézed a kertet. Időnként lehunyom a szemem, hogy magam előtt lássalak. Zöld melegítőt viselsz, a hajad lófarokba kötve. A szüleid festménye ott lóg a falon. Még mindig megvan a repedés az ajtó fölött. Az olajos és ecetes üvegcsék polca fölött halványan pislákol a fény. Legalábbis így él az emlékezetemben. Vannak madarak a magnóliafán? Kinyik már a rózsa? Álmaimban igen. Remélem. Szerintem itt a kajával lenne a legnagyobb bajod. Műanyag villát adnak. Mindig beletörik a kőkemény húsba, amelyhez porízű krumplit kapunk. Az őrök időnként adnak új villát, ha kérsz. Ha mégsem, akkor kénytelen vagy kézzel enni. Tudom, /'7