A bosszú arcai [antikvár]

Milena Vlaszova tudta, hogy egyedül az idő számít. Az egyetlen ellenség, amitől igazán tartott, az óramutatók kérlelhetetlen körtánca volt. Egyelőre negyvennyolc óra telt el azóta, hogy letartóztatták, majd miután élt a hallgatás jogával, a CRDF-be szállították, amire a köznyelvben csak „női börtönként" hivatkoznak. Nem érezte magát elveszettnek: tudta, kihez kell fordulnia. Megvolt a megfelelő forgatókönyv erre az esetre is, bár nem ismerte a részleteit, csupán egy telefonszámot kapott. Most, hogy átkísérték a fogvatartottak és ügyvédeik privát konzultációjára fenntartott helyiségbe, megbizonyosodott róla, hogy a forgatókönyv még mindig - a történtek ellenére is - érvényben van. A kék börtönegyenruháját tanulmányozta, és egy pillanatra megsuhintotta a gondolat, hogy egy-egy súlyos döntést követően milyen képtelen irányt vehet az ember élete. A fényűző csillogásból a legsötétebb veremig jutott, de az ide vezető út egyetlen lépését sem bánta: még a bilincsek szorításában is szabadabbnak és erősebbnek érezte magát, mint az apja uralta luxusbörtönben. Ami pedig Nicholas Benninggel történt minden percét élvezte. Szinte kéjes örömöt szerzett neki, ahogy felidézte a merényleteket, különösen a Dél-Kaliforniai Egyetemen történt nagy leleplezést, amikor a vitafórumon kivetítették azt a felvételt, és az egész állam tanúja lehetett a férfi megsemmisítésének. Nevetni támadt kedve, még a saját nehéz helyzete ellenére is. És ez még csak az előjáték , ami