A Fekete Sereg - A sötétség asszonya [antikvár]

Sivít és vonyít a savanyú szél. Villámok csapkodnak. A harag testet öltött erőként tombol a csillámló kövek síkján. Még a sziklák is rettegnek. A síkság számára korábban nem létezett más a sötét tökéletességen kívül, felszínét most mégis egy világvégi kataklizma hegei csúfítják el. Felszínét egy kacskaringós, mennykőre hasonlító hasadék vágja ketté. A hasadék sehol se szélesebb annál, hogy egy gyermek ne tudná átugrani, de feneketlennek tűnik. Mélyéről ködfoszlányok szivárognak fel. Némelyiknek mintha még színe is lenne, ám bármilyen legyen is, hamar beleveszik a szürke és a fekete ezernyi árnyalatába. A síkság szívében egy irdatlan, minden írásos emléknél vénebb, ismeretlen erődítmény magasodik. Egyik ódon tornya beledől a hasadékba. Az erőd mélyéről lassú, ütemes dübörgés hallatszik, mintha egy szunnyadó világszív dobogása törné meg a csendet. A halál örökkévaló. A kövek maguk az örökkévalóság. A kövek hallgatnak. A kövek nem tudnak beszélni, de emlékeznek.