A gránátköves asszony [antikvár]

Kötéstábla / borítója kopott
Halk sikoltás s egy panaszos jaj verte föl a folyosó csendjét, de hogy azután mi történt, arról Gitta sohasem tudott magának számot adni. Valaki borzasztó érővel megragadta, megrázta, hogy se látott, se hallott, s mint egy labdát, végigrepítette a hallon, egészen a nagy folyosó torkolatáig, ahol a falhoz vágódott s a földre bukott. Kábultan a fájdalomtól, behunyt szemmel feküdt ott néhány pillanatig. Amikor ismét kinyitotta a szemét, édesapját látta maga előtt. Alig ismerte meg. Ösztönszerűleg újra lecsukódtak szemei érezte, valami rettenetes fog következni. – Felállni! – rivallt rá szörnyű hangon és durva mozdulattal lábra állította. – Mit kerestél itt!? Nem tudott felkelni. Szavát elvette a rémület és a kegyetlen bánásmód felett való kimondhatatlan elkeseredés.. – Nem hallottad, mit kérdeztem? Tudni akarom, mit csináltál itt. - Részlet a könyvből: Magda néni maga elé kötötte a kapocsfa tarisznyát és szedni kezdé a fehérneműt. Szive csak úgy repesett, miközben a szárító kötelek alatt bujkált, - mert hát mi az a most lehullott hó az asztalnemű és ágyczihák fehérségéhez képest? - Emberemlékezet óta mindig a legszebb idő volt, mihelyt a „Lamprecht és fia" czég vászon-kincsét fehérítés végett kiaggatták. - No de nem is lehetett másként! Ez épp oly kiváltság, mint a hires „császár-idő", jegyzé meg Magda néni ravasz hunyorítással, mert hát olyas valaki volt a háznál, ki az efféle „káromlásokat" egyáltalában nem akarta hallani. Ma is a legpompásabb nyári lég lengette a nedves fehérnemű sorokat és a juliusi nap teljes erejét összpontositá az udvar hatalmas négyszögében. A fecskék megannyi aczélfényü nyilakként röpködtek a háztetőn át az udvarba; fészkeik a keleti szárny első emeletének faragott kövü ablakpárkányain függtek és senki se akadt, ki a csicsergő kékkabátos sereget zavarta volna, midőn a párkányokon pihentek. Nem űzte el onnét se emberi tekintet, se elriasztó kézmozdulat, mert ez oldalépületben soha se nyiltak az ablakok, a szobákat legfeljebb néhány órára szellőztették évenkint, aztán a nehéz selyemfüggönyök ismét lehullottak és nyugodtan engedték, hogy a nap kiszívja purhás szövetük utolsó szinmaradványát.