A hátam mögött [antikvár]

"péntek Ma reggel korábban lépek ki a házból, mint szoktam. Már nincs sötét, de még nem is világosodott ki teljesen. A park árnyakkal és szellemekkel teli, a fák talpig páncélba öltözött harcosokként nem vesznek tudomást a tavasz korai simogatásáról. A sínek mentén egymást fojtogatja bokorág és földiszederinda. Ideális terep egy rablótámadáshoz, merül fel bennem a gondolat, de igyekszem elhessegetni. A szokásos útvonala választom: át a hídon, el a focipályák mellett, amelyek zöld gyepe hepehupásra ázott már. Ott van a legsötétebb, ahol kanyarodik az út: néhány kellemetlen másodpercig beszorítva érzem magam a sínek és az üres játszótér közé. Egy póznán felejtett, nedves, kék anorák nyugtalanítóan emberi formát mutat. Meggyorsítom a lépteimet, amíg az ösvény végre kivezet a nyílt terepre, a főút felé. Autók lámpafénye söpri a járdát - ingázók, akiknek még nálam is korábban kell munkába érniük, már ha ez egyáltalán lehetséges. Szinte hangtalanul közelít egy árny: egy másik futó. Csak fejhallgatójának és műszálas futónadrágjának fémes villanását látom, egy lélegzetvételnyivel később csupán meleg fuvallat és izzadtságszag marad belőle. Londonban az ember sosincs egyedül, még a legmeddőbb éjszakán sem, még egy kora márciusi hajnal csontig ható hidegében sem. Mindig megeshet, hogy valaki néz, figyeli, mit csinálsz. Nem tetszik az érzés."