A holdviola kovácsai [antikvár]

Csend volt, nagy fekete csend. Néha vannak pillanatok, amikor süketítő csend, holt némaság támad ránk orvul és dermeszt meg bennünket. Szinte látjuk, halljuk, tapintjuk a csendet, amely körülölel, akár a levegőben álló füst; megrezegteti dobhártyánkat, megállítja vérünk lüktetését, szívünk dobogását, és egyszerre félni kezdünk. Ilyenkor görnyedten, alázatosan állunk és belefigyelünk a csendbe. Várunk valamire, talán arra, hogy történjék valami és közben megborzongunk s úgy érezzük: nemsokára megfulladunk Usk Dyper is majdnem megfulladt, amikor életében először átlépte a Saffron-ház küszöbét. Amikor a sötét előcsarnokon átsurrant, még nyugodt volt és józanul gondolkozott, de amikor nesztelen léptekkel a dolgozószoba sötétjébe sompolygott, egyszerre úgy megtorpant, mintha mellbe taszították volna. Különös érzés kerítette hatalmába. Állt, tétovázott, hallgatódzott, a sötétséget kémlelte és közben úgy érezte, mintha gégéjét láthatatlan kéz markolná meg, és lassan, de kérlelhetetlen akarattal összeszorítaná. Mindig bátor és hidegvérű volt. Nyugalmát sohasem vesztette el, és mindig úgy cselekedett, ahogyan kellett, mert jól tudta, hogy szabadsága gyakran pillanatnyi elhatározásán, gyors reflexein múlik. Mindig meglepetésre számított és sohasem jött zavarba. Talán ennek köszönhette, hogy ritkán került komoly bajba. Most mégis úgy érezte, hogy lába alól lassan kicsúszik a talaj. 5 T-r