A második fiú [antikvár]

Előszó Az autó robogott. Erősen himbálózott, hol fékezett, hol gyorsított. Sophie hallása eltompult, majdnem süket volt, mintha víz alatt lenne. Kék, kemény és hideg fény villogott a belső térben, és a mentő szirénája, amely az éjszakába hasított, sűrűnek és távolinak hangzott. Hordágyon feküdt, erősen hozzászíjazva; ringásokat és rázkódásokat érzett. Látta Jenset, és ez megnyugtatta. A férfi előtte ült, föléje hatolt, igyekezett megnyugtatni őt. De ő nem hitt neki. Mert Jens arckifejezése épp az ellenkezőjét sugározta: aggodalmat és nyugtalanságot. Elsuttogta a nevet, azét, aki meg akarta ölni őt, kétszer is elsuttogta neki. Az illető megforgatta benne a kést, először beledöfte mélyre, amennyire csak tudta, aztán forgatta jobbra és balra, beljebb és kijjebb, hogy a lehető legsúlyosabb roncsolást idézze elő, hogy meggyilkolja őt. Újra említette a nevet Jensnek, az pedig nyugtatni próbálta. Mellette ült a mentőorvos, szorgosan és intenzíven dolgozott valamivel a sebén. Sophie most végignézett magán, sikerült a fejét kissé felemelnie, és azt látta, hogy a sárga filctakaró, amelybe bele van burkolva, csupa vér. Csípős hűvösség vette körül, rosszullét fogta el, súlyos testi gyengeség, amely mintha a torkából és a kocsi belső teréből áradt volna belé. Aztán szédülésfélét érzett, mintha fejjel lefelé lógna, mintha súlytalanná vált volna, egy másféle érzés, mintha kiborulni készülne, kizuhanni valahová