A nyolcadik nővér [antikvár]

PROLOGUS MOSZKVA, DRDSZORSZÁG Zarina Kazakova kilépett a Belij Dom, az orosz Fehér Ház üvegajtaján, és kikukucskált a Moszkvát fojtogató, ólomszürke égre. Nem az volt a kérdés, lezúdul-e az első hózápor, hanem az, hogy mikor. A meteorológusok előrejelzése szerint erős fagy és akár tizenöt-húsz centi hó volt várható. Zarina felhúzta puha szőrmekesztyűjét, és az újabb kemény télre gondolt. Felsóhajtott. - Pohozse, sto eto hugyet dolgaja zima, Zarina - lesett ki a fémdetektor közelében álló őr, Bogdán, a percről percre sötétedő felhőrétegre. Úgy tűnik, hosszú lesz a tél, Zarina. - Mikor nem hosszú a tél? - felelte Zarina oroszul. Költőinek szánta a kérdést, Bogdán pedig, született moszkvaiként, már nem is válaszolt. Mind a ketten tudták, hogy az orosz télre nem a „hosszú" a megfelelő kifejezés: az embernek inkább a nyomasztó jut az eszébe róla. - Van valami terve ma estére? - kérdezte Bogdán. Sötétzöld-szürke egyenruhája fölött ugyanolyan sötét pufajkát viselt. Csúcsos sapkája egyenesen ült a fején. - Mindig van - mondta Zarina. Remélte, hogy a szándékosan talányosra fogalmazott válasz még csírájában elfojthatja Bogdán próbálkozását. Zarina a hatvanas évei elején járt, ám vörösesbarna hajába épp csak néhány ősz szál vegyült, bőre pedig olyan sima volt, mintha feleannyi idős lenne. Anyai ágról jó géneket örökölt. Az anyja mindig azt mondta, hogy egy orosz nő úgy őrizheti meg a szépségét, ha jól él -és mivel nincs egyebe, csak a szépsége, így erre nagyon kell vigyáznia. ? 3 *