A suttogószoba [antikvár]

1. CORA GUNDERSUN ANÉLKÜL SÉTÁLT VÉGIG az égő tűzön, hogy megperzselődött volna, és fehér rrihája sem kapott lángra. Nem félt, inkább furcsán lelkes volt, és a közönségnek leesett az álla elképedésében; a döbbenet a lángok fényével együtt villogott az arcukon. Nem ijedten, hanem bámulattal telt hangon kiáltottak oda a lánynak, sőt, némi tisztelettel, úgyhogy Cora egyszerre érzett lelkesedést és meghatottságot, amiért sebezhetetlenné vált. Dbcie, a hosszú szőrű, sárgásvörös tacskó ébresztette fel Gorát azzal, hogy megnyalta a kezét. A kutya nem tartotta tiszteletben az álmokat, még ezt sem, amelyet a gazdija zsinórban a harmadik napja élvezhetett, és amelyről részletesen beszámolt Dixie-nek. Eljött a hajnal, a reggeli és az első séta ideje, amelyek fontosabbak voltak Dixie-nek bármiféle álomnál. Gora negyvenéves volt, madárszerű és fürge. Miközben a kiskutya letotyogott a tologatós fellépőn, ami lehetővé tette, hogy fel- és lemásszon az ágyból, Cora felugrott, hogy köszöntse a napot. Bebújt szőrmével bélelt, bokáig érő csizmájába, amelyet télen papucs gyanánt viselt, és pizsamában követte a riszáló tacskót a házban. Közvetlenül az előtt, hogy belépett a konyhába, hirtelen az az előérzet hasított belé, hogy egy idegen férfi fogja várrü az ebédlőasztal mellett, és valami rettenetes dolog fog történni. Persze senki sem várta. És ő soha nem volt különösebben ije-dezős típus. Megrótta magát, amiért halálra rémült a senmnitől. Miközben elővette a friss vizet és a kutyaeledelt kis társának, az aranyszínű, bolyhos farok izgatottan sepregette a padlót. Mire előkészítette és bekapcsolta a kávéfőzőt, Dixie már végzett is a reggelivel, és odaállt a hátsó ajtóhoz, ahol vakkantott egyet. Gora lekapott egy kabátot az akasztóról, és magára húzta. 11 M. I