A Szent sziget [antikvár]

ELŐSZŐ December 20. A TÉL NEM ISMERT IRGALMAT A SZENT SZIGETEN. AZ ÉSZAKI-TENGER kíméletlen szele ostorozta a macskaköves utcákat és a tömzsi kőházakat, amelyek úgy bújtak össze, mintha melegedni próbálnának. A falu fölött ezer év után is dacosan magasodott a kolostor sötét romja. Lucy odabent feküdt, magatehetetlenül tárva ki borzongó meztelenségét a fagypont alatti hidegnek. Vékony alakja meg-megrándult a fájdalomtól a sűrű csillagos ég alatt. Úgy vélte, nyitva van a szeme, bár ebben nem lehetett biztos. Nagyon sötét volt. Hunyorogni próbált, ami kimerítő erőfeszítésbe került, de lassacskán azért sikerült fókuszálnia. Kirajzolódott előtte a kolostor ismerős alakja. A falak fekete ujjakra hasonlítottak a tintakék ég hátterén. A kövek kevés menedéket és még kevesebb vigaszt kínáltak. Most már hevesen rázkódott a sokktól és a kihűléstől. Miért vagyok itt? Agya iparkodott áthatolni a szenvedésen és a zűrzavaron. Váratlanul az eszébe jutott, hogy ivott. Szájában megmaradt a vörösbor zamata és valami fémes mellékíz. Nyelt egyet, amitől azonnal égni kezdett a torka. Most vette észre, hogy tátott szájjal zihálva nyeldekli a hideg levegőt. Próbálta fölemelni a kezét, enyhíteni valamivel az égést, de olyan nehéz volt a karja.