A titkárnő [antikvár]

1. A titkárnő a legveszélyesebb illető a teremben. Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor először olvastam ezt a mondatot. Egy olyan régimódi detektívregényben állt; egy kellemes szalonkrimiben, amelynek lapjain holttestek hevernek szanaszét. Lekuporodtam közéjük, és semmitől sem zavartatva elmélyedtem erőszakos végzetük részleteiben, annak biztos tudatában, hogy majd minden jóra fordul, minden szál el lesz varrva, a tettes pedig bíróság elé kerül. Háromszoros hurrá a furfangos rendőrkopónak. A való élet nem ilyen. Mindig vannak elvarratlan szálak, egyenetlenül kirojtosodó szélek, bárhogy is igyekszik az ember tiszta munkát végezni. És az igazságszolgáltatás? Abban én már réges-rég nem hiszek. Az Egy nyugtalan asszonyt, már számtalanszor olvastam - azon kevés könyvek egyike, amelyeket a Laurelsbe is magammal vittem, és éjszakánként, ha nem tudok elaludni, ezt a könyvet veszem a kezembe, ez a könyv altat el. Azon mosolyogtam, hogy elképzeltem a szalonban összegyűlt, jól öltözött hölgyek és urak döbbent arckifejezését, amikor meghallották, hogy a detektív leleplezi a gonosztevőt. A titkárnő, mondta, és odafordulva a besavanyodott vénkisasszonyra mutatott, aki kétségkívül a teremben lévő legkényelmedenebb széken gubbasztott. Ott ült az események sűrűjében, és meg se nyikkant. Egy csupa szem, csupa jul néma tanú, aki csak a pillanatra várt, hogy lesújthasson. Egyenként tette el láb alól azokat, akik az útjába