Aki utoljára nevet [antikvár]

1-Következik, Daaaaana Diaz!Szórványos taps hallatszott, ahogy a hangosítórend-szert megkerülve felléptem a faemelvényre. A lámpák alatt még utoljára megigazgattam a blúzom alsó szegélyét, félresöpörtem egy sötétbarna hajtincset szájfényes mosolyom elől, majd a mikrofont marokra fogva, óvatosan letekertem a vezetékét az állványról. Nincs értelme arra vesztegetni két percet, hogy kínkeservesen leeresszem az én szintemre -százhatvankét centiméterre a tízcentis magas sarkúmban, ami nélkül ritkán lépek színpadra.-Üdvözlök mindenkit - kezdtem. - Dana vagyok, és ma este én vagyok itt a barna bőrű.Vártam a kínos nevetgélést, de csak komor, sértett csend hallatszott, mint amikor a bárban lekapcsolják a zenét, majd száraz, fájdalmas köhögés követte. Folytattam.-És nehogy azt mondják nekem, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, mert Amarillo a világ legszarabb helye. - Megint csend. A mikrofonállvánnyal játszottam.-Van itt valaki ma este Amarillóból? Senki? - Semmi hu-hogás. - Nem baj, én se vallanám be, ha nem ez lenne a melóm. Na jó, a hobbim.Kicsivel több mint egy éve jöttem vissza Austinba, any-nyi szabadmikrofon-estet, vendégszereplést és bemutatót nyomtam le, amennyit csak bírtam, amivel bőven kiérdemeltem a helyet a Nomád nevű hely Harmadik Csütörtök