Akt a műteremben [antikvár]

Részlet a könyvből: Nyirkos, ködös, vacogtató november végi éjszaka autó állt meg a Bodzavirág utca 4-es számú villa előtt. Jules Bernard kiszállt a kocsiból, s rátámaszkodva a félig nyitott ajtóra, fölnézett a házra. Úgy látszik, már elmentek - állapította meg -, minden bizonnyal elmentek. Szerette volna megnyugtatni magát ezzel a föltételezéssel, mégis idegesen gyújtott cigarettára. Kényszeredetten krákogott. A tapadós hűvösség felöltője alá lopódzott és megborzongatta. Dideregve nyitotta ki a kovácsoltvas kiskaput. Bosszankodott, hogy nem zárták kulcsra. A belső reteszt sem tolták rá. Akárki bejöhetett és megbújhat most a sötétben. Hosszú, néhány lépcsővel megemelt gyalogjáró vezetett föl a villához. Fölkapcsolta a kerti világítást. A keskeny út hirtelen földerengett, a sűrű levegőben fuldokló lámpák fényében, s megcsillantak a nyírfák, tölgyek, juharok törzsei, fölfénylettek a vizes bokrok, kirajzolódtak a formák. Megmagyarázhatatlan félelmét mégsem sikerült elűznie. Megállt az egyik villanyoszlop alatt, eldobta a félig égett cigarettát és másikra gyújtott. Biztosan elmentek már, elmentek. Nem akart velük találkozni. Hanzerrel sem. Esterella Sanchezzel még kevésbé. Nem érzett lelkifurdalást, inkább megbántottságot, magának sem bevallott sértődöttséget, féltékenységet. Hanzer iránt pedig undort érzett s évtizedek óta tartó sajnálkozását. Hanzer iskolatársa volt, nagydarab, kockafejű, durvaarcú, lilásvörös mancsú szerencsétlen fráter; ha zabált, gusztustalanul szuszogott és szakadatlanul irigyelte Bernardt, a toulouse-i főorvos egyetlen elkényeztetett fiát.