Amit csak akarsz [antikvár]

HATTIE 2008. március 22., szombat POCSÉK ÉRZÉS VOLT menekülni. Ott álltam, pontosan azon a helyen, amelyről annyit álmodoztam a matekórák alatt, pontosan az indulásokat jelző tábla előtt Minneapolis repülőterén, és minden egy az egyben olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az utazóruháimat viseltem: fekete cicanadrág, lapos balerinacipő, és egy bő, krémszínű felső, amelynek most a zsebébe süllyesztettem a kezemet, és a szabása miatt a nyakam még a szokásosnál is vékonyabbnak és hosz-szabbnak tűnt. Nálam volt az a gyönyörűséges, valódi bőr utazóbőröndöm, és elég pénz volt a pénztárcámban ahhoz, hogy elrepüljek, ahová csak szeretnék. Bárhova mehettem volna. Bármit tehettem volna. De akkor miért éreztem mégis úgy, mintha csapdában lennék? Hajnali háromkor osontam ki a házból. Hagytam egy cetlit a konyhapulton, amire csak ennyit írtam: „Nemsokára jövök. Puszi, Hattie." A „nemsokára" itt persze annyit jelentett, hogy onnantól fogva bármikor. Lehet, hogy tíz év múlva. Ki tudja? Talán sohasem múlik el ez a fájdalom. Talán soha nem tudok elég messzire elmenni. A „puszi, Hattie" rész egy kissé túlzás volt. A családomban nem volt szokás ilyen búcsúüzeneteket hagyni, de így még ha valaki netán gyanakodni kezdett volna is, arra álmukban sem gondolnak, hogy átrepülök az ország másik felébe.