Ármány és szerelem [antikvár]

I.A májusi nap tündöklött az égen. A Geroldok ősi parkjában kábítóan illatozott az orgona és a jácint. A szökőkút vízsugara vidám csobbanással hullt vissza a mohos kőmedencébe. A fákon gondtalanul és nagy hangon csiripeltek a verebek, minden túláradó szívvel örült a tavasznak.A kastélyban mozgalmas élet uralkodott. A falakról leszedték a képeket, a régi bútorokat kimozdították megszokott helyükről, a pókok és molyok riadtan menekültek, az almáriumok tartalma közszemlére tétetett, a nagyteremben ember ember hátán tolongott, s a terem közepén, óriási dobogón, tömérdek fehér- és ágynemű hevert, az ezüst evőeszközök és vadászszerszámok egész garmadája. A nyitott ablakon keresztül a napfényes kertbe kihallatszott a sok ember zümmögése, amelyből időnként egy rekedt, borízű hang vált ki és erőlködve rikácsolta:- Először!Másodszor!Senki többet? Harmadszor!A hang olyan szemérmetlenül lármás és tiszteletlen volt, hogy senki sem csodálkozott volna, ha a házi kápolna föld alatti sírboltjában szuny-nyadó ősök valamennyije egyszerre csak megjelenik, s vasöklében kivont, lovagi kardjával tiltakozott volna az ellen, hogy az évszázadok alatt felhalmozott családi kincseket szertevigyék a világ négy tája felé, és szétugrasztotta volna az egész árverező gyülekezetet. Az ősök azonban nem mozdultak, és az utolsó altensteini Gerold sokkal csöndesebb, szelídebb ember volt, semhogy erőszakosságra ragadtatta volna magát. Mialatt kastélyát az árverési hiénák feldúlták, s holmijait potom áron elkótyavetyélték, ő sarokszobájában, íróasztala mellett ült, merengett és dolgozott, s az orgonabokrok dús, lila fürtjeiben gyönyörködött, amelyek ott virultak az ablaka előtt. Úgy látszott, a kéziratán kívül nem érdekelte semmi sem,