Az aranyszín lánc [antikvár]

"^roiőand Nagymester még a Fegyvernöknél is idősebbnek tűnt, ám keményen tartotta magát, mint aki meg se érzi az évek múlását, és még mindig halálosan forgatja az oldalán lógó kardot. Tekintetében oly vadság lángolt, amilyet a fiú még senki máséban nem látott, ezért hát kényszerítette magát, hogy ne rezdüljön össze, mikor felé fordult a borzalmas, szürke szempár. Igyekezett minél közömbösebben állni a pillantását, elhatározta, hogy nem adja jelét a gyomrán eluralkodó kavargásnak. Csöndben, a sapkáját szorongatva állt, míg a két férfi róla tárgyalt. Sose látta még a Fegyvernököt ilyen igen kiváló modorban beszélni senkihez — úgy hízelgett Nagymesternek, ahogy a libapásztorasszony tette azt vele korábban. A fiú arra számított, hogy a híres Vascsarnok olyan lesz, akár egy kastély, helyette azonban csak maréknyi magányos, fekete kőfalú, palatetős épületből állt a kietlen Zordlápon. Belülről még ennél is sivárabban festett: csupasz falak, deszkapadló, famennyezet. Hideg szél fütyült az üvegezetlen, rácsos ablakok között. Két nagy szék, egy asztal, könyvespolc, és egy oly tiszta tűzrakó rács, hogy nehéz volt elhinni, égett ott valaha is bármilyen láng — egyetlen börtöncella se lehetett ridegebb ennél. Ha ez Nagymester szobája, hogyan élhet a többi fiú? — Gonosz! — jelentette ki a Fegyvernök. — Kezelhetetlen. Szerintem még maguk se tudnak férfit faragni ebből a hulladékból. — Mindent elmesélt, a fiú egész életét: onnantól, hogy tizennégy évvel ezelőtt, szégyenszemre zabigyerekként meglátta a napvilágot, egészen az előző heti szökési kísérletéig, és még az azt követő korbácsolást sem felejtette ki. Egyetlen csínyt és gaztettet se hagyott ki. Nem lett volna szabad így kínálni a portékáját, "ilyen bűnlajstrom után esélye se