Az áruló [antikvár]

PROLÓGUS A jelölt vaksötétben volt. Három koppantást hallott; a két ember, akik jobbról-balról közrefogták, kopogtatott a siílyos ajtón. Utána felhangzott a kérdés: - Ki jő.^ - A kísérők magabiztosan gördülékeny unisonóban adták meg a szertartásos választ. Kezüket a jelölt vállára téve átirányították a küszöbön. A jelölt semmit sem látott, de úgy sejtette, hogy a szoba tágas és hűvös. Gyertyaviasz szaga keveredett a padlófényével, amellyel beeresztették a kőlapokat az ő csupasz talpa alatt. - Testvér, lépj előre a bal lábaddal, és illeszd a jobb sarkadat a bal lábad boltozatához - szólalt meg előtte egy csendes, céltudatos hang. Engedelmeskedett. Az utasítást még kétszer megismételték, mielőtt a hang azt mondta volna: - Most pedig illeszd össze a két sarkadat. A jelölt egykedvű arcot vágott, mert tudta, hogy azok, akik a szobában tartózkodnak, minden rezzenését figyelik, ám titokban ujjongott. Az utasítás a harmadik lépésre azt jelentette, hogy fölért az úgynevezett Mesterség legmagasabb fokára, amelynek most minden titkát megismerheti! Ennél is fontosabb, hogy ezek szerint bíznak benne a felügyelők, akik szótlan kört vonnak köréje. Kérhet bármit, ezek teljesítik, amennyiben a hatalmukban áll. Végre biztonságban van! Kevésen múlott. Az utóbbi időben gyakran érezte magát úgy, mint aki az iszonyat és a rettegés szakadékába bámul bele. Most legalább ajánlhat valamit eddigi üldözőinek.