Az elsüllyedt kastély legendája [antikvár]

Mende és Mike ülök a vonaton, hazafelé tartok. Bámulom az ablakon át a januári, borús felhőktől elhomályosított napkorongot. Végre elérjük a hét domb ölelésében fekvő települést. A falu minden évszakban szép: tavasszal a pezsdülő, színes nappalok után hihetetlen virágillat száll az ereszkedő esttel. A rétek ezerszínűvé válnak, és kilométerekre sárgállik a repce. Nyáron a kalászok bólogatva helyeslik az életet a lenge szellőben ringatózva; esténként hallani lehet a teraszról a fülemüle énekét, ahogy a házunkkal szembeni erdőben dalra tanítja a fiókáit. Ősszel olyan az egész, mint néhány hetyke - de nagyon is tudatos - mozdulattal megfestett pasztellkép, télen pedig hófehér. Kell ennél több ahhoz, hogy az ember azonnal beleszeressen, és itt akarjon letelepedni, végigélni egy életet? Aligha. Nem én vagyok az első és nem is az utolsó, akit megbabonázott a hely. Persze a vasútról nézve nem kínálja magát könnyedén, de az egykori Szentistvánpuszta a vonat ablakából nézve is lenyűgöző. Itthon vagyok. Azon a helyen, ami bűvkörébe von; a helyen, ahol évezredek óta élnek emberek: JVIendén. A név jelentése több megközelítés szerint is értelmezhető: jelenthet bárányt, lándzsát, kétfülű kosarat, Isten szolgáját; de a személyes kedvencem: a méz. A lakhely, amely mézédes életet ígér, mert kivételes elhelyezkedéssel bír, és azon kívül, hogy a létezéshez szükséges javakkal ellát, lelket is gyönyörködtet. Bár suta-fura módon a modern idők jegyeit is magán hordozza. Méretes téglakürtő - az egykori téglagyár kéménye - tornyosul a község fölé, s totemként emlékeztet az akkor legfőbb megélhetést jelentő üzemre. Gyár már sehol, de a kémény még dacol az idővel. A régi téglatároló csarnokok alatt - amelyek oldalfalak nélkül épültek - ugyan voltak próbálkozások arra, hogy termelői piacot rendszeresítsenek, de minden kezdeményezés kudarcba fulladt.