Az enyém leszel [antikvár]

1. FEJEZET Tizenegy éves koromban láttam meg a jövőmet. Egy emeletes busz középső ajtajánál álltam, amikor a felső szinten felrobbant egy bomba, és úgy letépte a tetőt, mintha egy óriás konzervnyitóval körbevágták volna. Az egyik pillanatban még a kapaszkodót markoltam, a másikban pedig már repültem egyet, láttam az eget, aztán a földet, majd megint az eget. Elsüvített mellettem egy láb. Meg egy babakocsi. Meg egymillió üvegszilánk, és mindegyiken megcsillant a napfény. A járdának vágódtam, körülöttem törmelékek és testrészek hullottak a földre. Felnéztem, mindenütt szállt a por, közben pedig azon töprengtem, mit kerestem azon a londoni városnéző buszon - tető nélkül ugyanis annak tűnt. Voltak sérültek. Haldoklók. Halottak. Kiköptem a koszszemcséket, és megpróbáltam felidézni, ki állt mellettem. Egy tépett, lila hajú, tetovált lány fehér, vezeték nélküli fülhallgatóval a fülében. Egy anyuka totyogó korú gyerekkel a babakocsiban. Két idős hölgy az oldalsó ülésen, akik épp a mozijegyek áráról vitatkoztak. Egy hipszterszakállas fickó, a kezében gitártokkal, amelyet a világ különböző tájain szerzett matricák díszítettek. Kilenc óra negyvenhétkor általában az iskolában szoktam lenni, de aznap időpontom volt egy fül-orr-gégészhez, akinek azt kellett volna kiderítenie, miért gyullad be olyan gyakran az arcüregem. Úgy tűnik, keskeny az orrmelléküregem, ami valószínűleg örökletes, de még azóta sem derítettem ki, kit vádolhatnék érte. Ahogy az utcán feküdtem, megjelent felettem egy férfi arca. Hangok nélkül beszélt hozzám. Leolvastam a szájáról, mit akar kérdezni. - Vérzel? 7