Az erdő [antikvár]

Részlet a könyvből: Látom apámat azzal az ásóval. Könnyek csorognak az arcán. Szörnyű zokogás tör fel a torkából, az ajkai remegnek. Felemeli az ásót, és lesújt vele a földre. Az ásó szíve úgy hatol a talajba, mint penge a húsba. Tizennyolc éves vagyok, és ez a legélénkebb emlékem az apámról - ahogy áll az erdőben azzal az ásóval. Nem tudja, hogy figyelem. Egy fa mögül leskelődöm, miközben ás. Dühösen csinálja, mintha a talaj felmérgesítette volna, és így akarna elégtételt venni. Azelőtt soha nem láttam sírni apámat - akkor sem, mikor az apja meghalt, akkor sem, mikor anyám örökre elhagyott minket, és akkor sem, amikor meghallotta, mi történt a nővéremmel, Camille-lal. Most azonban sír, mint egy kisgyerek. Patakokban folyik a könny az arcán. Zokogása visszhangzik a fák között. Ez az első alkalom, hogy kémkedem utána. Majdnem minden szombaton úgy tett, mint aki horgászni megy, de igazából soha nem hittem neki. Azt hiszem, a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy titokban ez a szörnyű hely az úti célja. Mert néha az enyém is ez. Állok a fa mögött, és onnan figyelem. Még nyolc alkalommal teszek ugyanígy. Egyszer sem szakítom félbe. Nem mutatom meg magam. Azt hiszem, nem tudja, hogy ott vagyok. Igazából biztos vagyok benne. Aztán egy nap, amikor indul a kocsijához, rám néz, és száraz szemmel azt mondja: - Ma ne, Paul. Ma egyedül megyek. Az ablakból nézem, ahogy elhajt. Utoljára megy a fák közé. A halálos ágyán, közel két évtizeddel később, apám megfogja a kezemet. Be van gyógyszerezve. A keze kérges és érzéketlen.