Az évforduló [antikvár]

1. fejezet 1994. június 15. | Travis Green Travis az. utcai szobában ül, a kérges ujjai alatt a hűvös és sima tapintású félautomata fegyvert simogatja. A férfi higgadt, a szívverése lassú, egyenletes. Még pár óra, és tizenegy ember meghal. A konyhából beszűrődik a porcelánedények halk csörömpö-lése. Elaine kiüríti a mosogatógépet, finoman hajija be a konyhaszekrény ajtaját, nehogy túl nagy zajt csapjon. Travis először úgy gondolta, őt is megöli, de inkább azt akarja, hogy a nő tudja, mit csinál. Azt akarja, hogy megértse az okát. Ez még a halálnál is szörnyűbb büntetés lesz a számára. A halál. Nem gondol bele túlságosan, bár mindig is tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen. Nem fél, tudja, hogy ugyanúgy a semmivel egyenlő, mint a születése előtti idő. Inkább alig várja Az asszony kérés nélkül készíti neki a barna és fodros szélű tükörtojást, ahogyan szereti. Travis elgondolkodik, vajon a felesége érzi-e, hogy történni fog valami. Képes rá. Úgy tartják, a nagyanyjának érzéke volt az ilyesmihez — az emberek felkeresték, hogy megjósolja a jövőjüket. Micsoda baromság. Mintha ez a tudás megváltoztatna és jobbá tenne bármit. Vajon ő képes lett volna megváltoztatni bármit, ha előre tudja, mi történik majd vele és Elaine-nel? Ha igen, akkor az egész csak porhintés. Nem, a saját kezünkben van a sorsunk. Elaine éppúgy megpecsételte a saját sorsát, ahogyan Travis. Paul iskolába ment, és Travis örül, hogy nincs az útjában. Nem szeretné, ha bármit is látna. Nem lesz vele semmi gond.