Az özvegy [antikvár]

Részlet a könyvből: "Kedves Olvasó! Rengeteg időt töltöttem emberek megfigyelésével. Nem csak kávézókban és vasútállomásokon, de ez a munkám is. Újságíróként hivatásos szemlélődő voltam - „képzett megfigyelő", ahogy viccből nevezzük magunkat -, és megtanultam észrevenni azokat az apró jeleket mind a test-, mind a valódi beszédben, amelyek egyénivé és mások számára érdekessé tesznek bennünket. Az évek során készítettem interjúkat áldozatokkal, bűnösökkel, tragédia vagy jószerencse részeseivel, hírességekkel és hétköznapi emberekkel. Azonban érdekes módon nem mindig a reflektorfényben lévők maradtak meg az emlékezetemben. Gyakran inkább a periférián lévők, a dráma jelentéktelen szereplői kísértenek tovább. Nagy tárgyalásokon - hírhedt és rettenetes bűnesetekén, amelyek vezető hírré lettek -, gyakran azon kaptam magam, hogy a vádlottak padján ülő férfi feleségét figyelem, és azon tűnődöm, mit tud valójában, vagy mit mer beismerni magának. Ott van a híradóban ő is. Lehetséges, hogy figyelmesen kell néznünk, hogy észrevegyük, de ott van, csendben áll a bíróság lépcsőjén a férje mögött. Biccent, és megszorítja a férfi karját, amint az tiltakozva hangoztatja az ártatlanságát, mert hisz a férjében. De mi történik, amikor elpakolják a kamerákat, és a világ már nem néz oda? Makacsul él a fejemben egy kép két emberről, akik pásztorpástétomot esznek, mint bármely másik házaspár az utcájukban, de képtelenek megszólalni. Nem hallatszik más, csak az evőeszközök koccanása a tányérokon, miközben a kertvárosi ház bejárati ajtaja alatt beszivárgó kételyekkel viaskodnak. Mert amikor nincsenek szemtanúk, amikor semmi nem vonja el a figyelmet, a maszkok óhatatlanul lehullanak. Tudni akartam - tudnom kellett -, miként küzd meg ez az asszony a gondolattal, hogy a férje - a férfi, akit választott - talán szörnyeteg. És előbukkant Jean Taylor. Ő az a csendes asszony, akit oly gyakran láttam a bíróságok lépcsőjén, a feleség akit kiszúrtam, amint kifejezéstelen arccal figyeli a vallomást tevő férjét."