Azt hiszem, szeretlek [antikvár]

A kétajtós gardróbon egész alakos tükör. Benne az anyja nercgalléros tweedkosztümje. A vállfákon méretre készült szoknyák és blúzok. Pasztellszínű pulóverek, gondosan összehajtva, köztük selyempapír. Alul a cipők sorakoznak az állványokon. Itt találta meg, a cipőállványok mögött. Nem mintha kereste volna. Nem keresett semmit. Csak benyúlt egy fekete tűsarkúért, amelyen még harminc év után is ragyogott a lakk, és valami bőrnél hidegebbhez értek az ujjai. Kivette. Egy bádogdoboz, tóval és hegyekkel a fedelén. Karácsonyi ajándék Ausztriából. A dobozban képeslapok, fotók és egy gumiszalaggal összefogott levélköteg. Az a rózsaszín boríték kilógott. Mosolygó napocskákkal és szivárvánnyal. Neki címezték, de volt valami furcsa a kézírásban. Eltartott egy ideig, hogy felismerje a saját kézírását. Nem a mostanit, hanem a régit, a cirkalmas hurkokkal. A boríték szinte magától nyílt ki, könnyű volt kicsúsztatni belőle a levelet. Most olvasta életében először. Aztán újra elolvasta, hogy biztos legyen a dolgában. Felegyenesedett, és végigmenve a folyosón, benyitott a régi hálószobájába. Ugyanaz a barna takaró borult az ágyra, érintésre puha és kissé nyirkos. Letérdelt, benyúlt az ágy alá, és kihúzott egy szürke tranzisztoros rádiót. Bekapcsolta.