Azt hittem, ismerlek [antikvár]

ELŐHANG Éveken keresztül, még akkor is, amikor szerette, a lénye egy része gyűlölte őt, méghozzá azon a gyerekes módon, amit az ember nem tud irányítani. A férfi makacs volt, és ostoba, és jóképű, mely utóbbi tulajdonsága sok olyan hibájára adott felmentést, melyeket újra és újra elkövetett - mert miért követett volna el új hibákat, amikor a régiek olyan jól beváltak neki? És elbűvölő is volt. Ez volt a probléma. Elbűvölte őt. Aztán feldühítette. Aztán megint elbűvölte, ő pedig a végén már nem tudta, hogy a férfi-e a kígyó, vagy ő a kígyó, a férfi pedig a gondozója. A férfi csak siklott tovább, sármosan és haragvón, és megbántott embereket, aztán új dolgokat talált, amelyek jobban érdekelték, a régi dolgokat pedig összezúzva hagyta hátra. Aztán a sármja hirtelen nem működött tovább. Kisiklott a vonat. Már nem volt vezetője. A hibákat többé nem lehetett megbocsájtani, a másodszor is megismételt hibát nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a harmadszor is megismételt hibának pedig súlyos következményei voltak: meghalt egy ember, megszületett egy halálos ítélet, és kis híján még egy életnek vége szakadt: az övének. Hogy szerethet még mindig valakit, aki megpróbálta tönkretenni? Amikor vele volt - és elszántan vele volt a férfi kegyvesztetté válásának hosszú útján -, együtt harcoltak a rendszer ellen. A gondozóotthonok ellen. A sürgősségi osztályok ellen. A diliház ellen. A mocsok ellen. A pácienseiket elhanyagoló dolgozók ellen. A beteghordók ellen,