Chalion átka [antikvár]

Cazaril már akkor hallotta a lovasok érkezését, amikor látni még nem is látta őket. Hátrapillantott a válla fölött. A jól kitaposott ösvény egy darabon lankás domboldalon kanyargott - mely itt, a szélfútta fennsíkon hegynek is beillett majd újra beleveszett Baocia földjének télutói sártengerébe. Lába előtt hidat, átkelőt nem kívánó aprócska vízér csörgedezett keresztül az úton a magasabban fekvő birkalegelők felől. A patadobogás, a lószerszám csattogása, a csengettyűszó, a felszerelés nyikorgása és a pergő beszéd túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy óvatos gazdára vagy öszvért nógató fuvarosra valljon.A csapat párosával lovagolt, teljes vértezetben, vagy tucatnyi ember. Nem banditák. Cazaril megkönnyebbülten kifújta visszafojtott lélegzetét, majd nyelt egyet, hogy megnyugtassa görcsbe rándult gyomrát. Nem mintha bármire is mentek volna vele a martalócok a szórakozáson kívül. Lehúzódott az útról, és megfordult, hogy majd nézze, hogyan trappolnak el mellette.A lovasok ezüstözött láncinget viseltek, mely vakítóan csillogott a reggeli fényben - ez semmiféle gyakorlati haszonnal nem járt, csak látványosságot jelentett. Kék, szinte egyforma árnyalatú tabardjukon fehérrel kivarrva a Tavasz Úrnőjének jele díszelgett. Szürke köpönyegük - melyet frissen fényesített ezüstcsat fogott össze a nyakukon - zászlóként lobogott utánuk a szélben. Látszott, hogy a harcos-testvérek parádézni indultak, nem csatázni, és eszük ágában sincs Cazaril vérével beszennyezni pompás öltözéküket.5