Cyric [antikvár]

PROLÓGUS Gwydion elveszett. De az élet ment tovább. A bíborsárkányok közt csak úgy becézték, a Fürge. Eddig mindig mindenkit legyőzött, aki csak kihívta futóversenyre. Megerőltetés nélkül végig tudott futni Suzail hosszú sétányán. A többiek rendszerint csak Vangerdahast varázstornyáig bírták szuflával, de a táv felénél mitidenképpen kidőltek. Nem úgy Gwydion. A keresztes hadjárat alatt az is megesett vele, hogy lefutott három lovagot, és előbb vitte el a győzelem hírét a királynak, mint ők. A hírneve olyannyira megkérdó'jelezhetet-lenné vált, hogy még a legvérmesebb ellenlábasai sem kételkedtek a szavaiban. Most azonban fabatkát sem ért a gyorsasága. Sem az elf hosszúíj a vállán, sem a számos védővarázslat. A dögkeselyíík lassan a feje fölé gyűltek. Valahogy elbotorkált a hegy lábához, majd visszanézett a fennsíkra. Az éles sziklák félhomályba burkolóztak, csak helyenként bukkant fel egy-egy hófödte csúcs. Egy óriás niagasodott a sziklák fölé. Mintha csak egy élő torony lett volna: vastag csizmája várkapuként szolgált, erős karja erkélyként fonta körül a testét, hegyes sisakja meredek tetőként tört az ég felé. Csak állt, és nem mozdult. Gwydiont nézte jéghideg szemével. Majd hirtelen futásnak eredt. -Torm szíve! - kiáltott fel Gwydion, majd folytatta a menekülést. A robogó óriás betöltötte a horizontot, és valósággal bekebelezte őt az árnyékával. Mindössze három hatalmas szökellés- C y R 1 c 5