Darabokban [antikvár]

1.Nem hajó. Hanem jéghegy. Ó, hála az égnek! Eldobta a távcsövét, és egy dobbanást érzett a mellkasában, ami azt is jelenthette, hogy a szíve ismét verni kezdett. A szigeten tilos volt a dohányzás, mégis elővette a cigarettáját, mert ha képes lesz annyi időre úrrá lenni a keze remegésén, hogy meggyújtson egyet, akkor talán megint úgy fogja érezni, hogy a kézben tartja a helyzetet. De a szél nem hagyta, hogy meggyulladjon.Ismét a látóhatárra emelte a tekintetét. Az a pötty a messzeségben még mindig jég volt, ami kelet felé sodródott az Antarktiszt körülvevő határtalan, hideg ürességben.Az óceán aznap haragosnak tűnt, éppolyan acélszürke volt, mint az ég, és töredezett, mint egy szilánkokra tört üvegtábla. A viharok itt nagyon gyorsan érkeztek, és a napfény egy pillanat alatt feketeséggé tudott változni. De a rossz idő neki dolgozik majd, lelassítja a hajót, még ha nem is örökre.A szezon utolsó hajóját. Még egy, és biztonságban lesz.Űgy gondol a benne növekvő félelemre, mint a rákra, ami felemészti az izmait, szerveit, csontjait, és folyamatosan növekszik, amíg semmi nem marad belőle, csak romlott, bűzös masz-sza a bőre alatt, ami pattanásig feszül rajta, mint egy túlfujt lufi. Vajon hogy fog kirobbanni belőle a rettegés, merült fel benne a kérdés, amikor ez elkerülhetedenül bekövetkezik? Egy sikolyban? Rémült nyiffanásban?A telefonján megszólalt egy figyelmeztető pittyegés, jelezve, hogy az élet akkor sem áll meg, amikor a vég határához ér. Megfordult, hogy visszasétáljon, de tudta, hogy nincs már számára túl sok menedék.A világ vége. Ezúttal egészen idáig menekült.Nem elég messzire.