Éhség [antikvár]

Részlet a könyvből: A rémálom kobaltkék kabátot visel, kicsit sötétebbet az éjszakai égbolt színénél Djurgárden és a Ladugárdsland-öböl fölött. Szőke, kékszemű, vállán pici táska. Piros cipője túl kicsi a lábára, töri a sarkát, de ő hozzászokott már a cipő okozta sebekhez, mostanra személyisége részévé vált. A fájdalomtól képes éber maradni. Tudja, hogy elég lenne megbocsátania, és akkor felszabadulhatnának, ő is és azok is, akiknek megbocsát. Évek óta próbál felejteni, de mindig sikertelenül. Nincs tudatában, de bosszúja egy láncreakció eredménye. Egy hógolyó indult gurulva útnak negyed élettel ezelőtt a Sigtunai Humán Gimnázium fészerében, menet közben magával ragadta őt, majd folytatta útját az elkerülhetetlen felé. Kérdés, hogy mit tudnak a hógolyó későbbi útjáról azok, akik gyúrták. Feltehetően semmit. Valószínűleg továbbléptek. Elfelejtették az egészet, mintha egy ártatlan tréfa lett volna, amely ott, a fészerben kezdődött, és ott is ért véget. Ő viszont még mindig mozgásban van. Számára az időnek nincs jelentősége, nincs gyógyító hatása. A gyűlölet nem enyhül. Ellenkezőleg, egész lényét körülölelő éles jégkristályokká dermed. Hűvös az este, a délután és az este folyamán egymást váltó záporok miatt nyirkos a levegő. A hullámvasút felől sikolyok hallatszanak. Feláll, leporolja magát, körülnéz. Nagy levegőt vesz, és eszébe jut, miért van itt. Feladata van, tudja, mit kell tennie. A magas, átépített kilátótorony alól nézi, ami tőle kicsit távolabb folyik.