Éjféli valcer [antikvár]

1. fejezet A szél bevágta a külső ajtót Amalie Peschier Declouet mögött, s ezzel eltompította a tornácon ütemesen kopogó esőcseppek zaját. Amalie megállt egy percre a fonott szőnyegen, amíg letolta fejéről átázott csuklyáját és letörölte a félcipőjére ragadt sarat. Hullámos barna haján különös ezüstöskék színben ragyogtak az esőcseppek. Sötét szemöldökén, szempilláján is megcsillantak, s legördültek szív alakú arcának rózsaszirom finomságú bőrén. A szalonban, a hátsó bejárati ajtó mellé állított, márványlappal fedett asztal fölött egy hatalmas, Chippendale stílusú, cirádázott szélű tükör függött. Amalie azonban most egy pillantásra sem méltatta. A szalonból balra nyíló szobába, m'mere nappalija felé vette az irányt, s zavartan letörölte arcáról az esőcseppeket, mert onnan férfihangok szűrődtek ki. - Tiltakoznom kell, drága Sophie néném! Hihetetlen, hogy egyáltalán ilyen dolog megfordul a fejedben, de azt, hogy történetesen idehívsz, azzal a céllal, hogy rábeszélj erre, egyáltalán nem találom mulatságosnak. - Megsértődtél, mon cher, s ezt én tiszteletben is tartom, de ha az érzelmeket kívül hagyod, meg fogod érteni, hogy Madame Sophie Declouet-nek hirtelen ajkára fagyott a szó, amikor Amalie váratlanul belépett. Ráncos, krepp-pa-pírszerű arcán foltok jelentek meg az izgalomtól. Gyors pillantást vetett a márványkandalló másik oldalánál terpeszkedő férfira. Az tiszteletet parancsoló hidegséggel emelkedett fel székéről, miközben szemét összeszűkítve fordult Amalie felé. Az elegáns, pezsgőszínű selyem faliszőnyegekkel, s aranyozott keretes tükrökkel ékesített krémszínű falakon és az Ambusson szőnyeg köré felsorakoztatott rózsafabútorokkal berendezett szobában hirtelen megdermedt a levegő. Amalie