Eltűntek [antikvár]

A kis acélcsónak késként szeli a zöldesfekete vizet. A nyárvégi égbolton a nap alacsonyan áll, jelzi, hogy hamarosan leszáll az est. A csónak orrában ülök, behunyom a szemem, hogy az arcomba csapódó vízcseppek ne menjenek bele, küzdök az émelygéssel, mely a csónak mozgásának ütemében kavarog bennem. Bárcsak lassítana egy kicsit - hasít belém a gondolat, és Alex, mintha olvasni tudna a gondolataimban, pontosan ezt teszi. Óvatosan felé fordulok. A csónak végében ül, egyik kezével a motor kormányrúdját markolja. Egész lénye férfiasságot és magabiztosságot áraszt. Kopaszra borotvált fej, markáns állkapocs, sűrű ráncok az orr fölött. Férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de Alex igazán az. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom. Hirtelen leállítja a motort, és a csónak íves mozdulattal huppan vissza a vízbe. Smilla megbillen a helyén, a középső ülőpadon. Előrehajolok, hogy elkapjam, és megtámasztom a hátát, amíg sikerül visszanyernie az egyensúlyát. Apró ujjaival ösztönösen ragadja meg a kezemet, mire melegség önti el a testem. Mikor már a motor sem kattog, csak a néma csend vesz körül minket. Smilla vékony, lenszőke haja a nyaka körül lengedezik, alig tíz centire az arcomtól. Épp előrehajolnék, hogy orromat beletemessem a puha tincsekbe, amikor Alex az evezőkért nyúl. - Kipróbálod?