Emborgia és az idegenek [antikvár]

Jan hamarosan megérkezik, érzékeltem.Épp időben, mert a csípős téli szél már szobrot faragott apró, ám szilárd alakomból. Még nem látszódott a sziluettje az utca végén, de már éreztem közelgését. A fagyos, téli szél ellenére mintha kellemes melegség bizseregtetett volna meg, mely makacsul a jelenlétének hírnöke volt. Lassan bontakozott ki a kavargó hóból magas, karcsú alakja. A szél süvítését átkiabálva üdvözöltük egymást.-Ni hao! - hörögtem szétfagyott ajkakkal.-Ni hao! Nem volt jó a kiejtésed - mondta, miközben a kulcsait válogatta.Nem nagyon foglalkoztam a problémával, mert közben igyekeztem elgémberedett kesztyűs kezemmel betuszkolni az ajtó résén a biciklim. A bejárattal szemben lévő nagy üvegajtón a tükörképem arca torzult jeges vigyorba. Elnéztem magam morbid tükrét, míg Jan feljebb állította a fűtést, és akkurátusan nekiindult a kávéfőzéshez. Fogalmam sincs, hogy tudott ennyi idő alatt megszabadulni a kabátjától. Lassan nekiálltam kicsomagolni magam, miközben éreztem, hogy hiába van háttal, az üvegből nézi a kibontakozásom. Levakartam a fejemről a sisakot, majd sapkám, és az arcomat óvó motorosmaszkkal folytattam kilátástalannak tűnő küzdelmet. Heves igyekezetemben begabalyodtam jéggé fagyott, hosszú hajtincseimbe. Fekete-kék csíkos hajkoronám jégtömbként nehezedet rám, elválaszthatatlanul eggyé válva maszkommal. A hős férfiember megmentésemre indult a konyhai ollót csattogtatva. Pánikszerűen hátráltam, majd átestem kopott, kék-sárga, enyhén rozsdásodó biciklimen, és összecsomóztam végtagjaim. Felragadott, majd izmos mell-