Én, a gyilkos [antikvár]

ElőszóHallja, hogy gyorsan és egyenetlenül lélegzik. Tudja, hogy mire kell készülnie, és semmit nem tehet ellene.Szemét csípik a könnyek, és nagyokat pislog. Az alkony szürke palástként ereszkedik le, és az aljnövényzet már teljes homályban van. Szokatlanul meleg szeptemberi este van, ám ő mégis vacog.A férfi elmosolyodik, és felemeli a jobb kezében tartott telefont. Ő nem tudja eldönteni, hogy önarcképet akar készíteni, vagy róla egy felvételt. Minden figyelmét az alak másik kezére koncentrálja.Az hátralép, mögéje, és olyan gyorsan mozog, hogy ő szinte szédül tőle. Testének melege, szinte égeti a ruha vékony szövetén keresztül. Most az arca elé teszi a telefont, hogy ő jól lássa a kijelzőt.Vagy egy másodpercbe is beletelik, amíg felismeri a fényképen látható nőt. Bőre halványabb a megszokottnál, sötét haja rövid, tekintete pedig meglepően szélesre tágult.-Nagyon fotogén alkat vagy, de mosolyognod kellett volna - mondja a férfi. - Nagyon szép mosolyod van.Szíve hevesen dobog, és gerince mentén izzadságcseppek futnak le. Talán, gondolja, mégis van valami menekvés.-Miért engem? - kérdezi olyan hangon, amely részben suttogás, részben sírás.