Farkasok nyara [antikvár]

Az oldalán feküdt, a moha meg a bozót ölelésében. A szúnyogok a feje körül rajzottak, légzése nehézkes volt, már nem járt messze az öntudatlanság. Szeme az eget kémlelte, a könnyű felhők szegélye rózsaszínbén és lilában pompázott. A meleg évszak volt ez, a mindig fényes. Napok óta érezte már a fertőzés bűzét, de nem ez hozza el a halált. De nem is a koplalás, nem az éhezés. Tele volt a gyomra. Hosszú idő óta most először. Tisztíthatta akárhogyan, a seb csak nem akart begyógyulni. A fájdalom és a forróság szétterjedt a testében, lehúzódott egészen a lábáig. A falka alkalmazkodott, felvette az ő tempóját. Legalábbis egy ideig. Három kölyke a többiekhez verődött, de a legkisebb vele maradt. Pusztulásra volt ítélve. O már nem tudott vadászni többé, a kölyke meg nem is tanult meg soha. A fiatal jávorszarvasokról, amelyek a világos évszak idején oly könnyű prédák voltak, már nem is álmodhatott. Most még az egészen apró zsákmányok is elmenekültek előle. A bogyók, melyek végszükség esetén csillapíthatták volna az éhségét, még nem értek be. Tegnap találtak némi húst, kissé elrejtve, amelynek a szaga ugyan ösztönös menekülésre késztette őket, de aztán mégis ettek belőle, s végül éppen e miatt a hús miatt tudták folytatni még egy darabon. Egészen az erdő szélén lévő szikláig, ahol még több húst találtak. Sokkal többet. Nagy darabokat, jóval többet annál, mint amit meg bírtak volna enni. Úgyhogy ő meg a legkisebb kölyke továbbsántikált, egészen addig, amíg a kölyök lelassult, nyüszíteni kezdett, néhány imbolygó lépést tett oldalra, aztán hamarosan már fel sem bírt kelni többé.