Felemás [antikvár]

Nehéz ​történet az öregedésé. A testét a csontok érzik leginkább, de van-e a léleknek? Mert ha ő bennünk az örökkévaló, akkor nyilvánvalóan öregednie se volna szabad. Ám mégis megtörténik, hogy a lelket is egyre nagyobb súllyal húzza alá a sok tapasztalat. S bár ez tőkesúlyként segít elkormányozni életünk hajóját, persze a biztonságosabb part menti vizeken, azért mégis belevegyül mindig megújulni kész frissességébe, édes ízébe a keserűség sója. De e lapokon, kedves Olvasó, mégsem keserű írásokat talál, hanem megmosolyogni valókat, illetve olyanokat, melyeken átüt egy másfajta nagyszerűség, a tragédiáé, amelynek megtisztító hatása alól oly erős igyekezettel próbálnak kioldalazni a ma emberei. Márpedig aki nem képes a katarzisra, annak nem nagyon érinthető meg a lelke, s így a művészet befogadására sem alkalmas többé, legföljebb a híg löttyeire, amit a szórakoztató ipar (lényeges az ipar szó!) a boldogan végződő hamis történeteivel szériában gyárt, hivatkozva a közigényre, közízlésre, miközben maga rontja el azt. Az okozat önmaga okává vált. De szerencsére maradnak érzékeny emberek, akik különféle műalkotásokkal képesek valamit kifejezni az emberi lélek le-föl bukdácsolásaiból saját mélységeiben, s teszik ezt bölcsen, ha nem is mindig a legnagyobb higgadtsággal, hisz indulatokra azért, valljuk be, maradt elég ok.