Hajszál híján [antikvár]

1. FEJEZET Cyrus Ha arra kérnének, hogy meséljek valamit a bátyámról, akkor azt mondanám, hogy két nappal a tizenkilencedik születésnapja után megölte a szüleinket és az ikerhúgainkat, mert hangokat hallott. Sem Elias életében, sem az enyémben nem történt más olyan meghatározó esemény, ami ehhez fogható lenne. Gyakran megpróbáltam elképzelni, mi zajlott a fejében azon a hűvös őszi estén, amikor a szomszédaink elkezdték összehúzni a függönyöket, hogy kizárják a közelgő éjszakát, az utcalámpák pedig ködös, sárga fénykört rajzoltak az égre. Mit mondhattak a hangok? Miféle szavak vehették rá, hogy ilyet tegyen? Sokat gyötörtem magam a „Mi lett volna, ha?" kérdésekkel. Mi lett volna, ha nem állok meg sült krumplit venni a fociedzésről hazafelé jövet? Mi lett volna, ha nem támasztom ki a biciklimet Ailsa Piper háza előtt, remélve, hogy megpillanthatom őt a kertjükben, vagy ahogy hazafelé tart a kosárlabdaedzésről? Mi lett volna, ha gyorsabban tekerek, és hamarabb hazaérek? Megállíthattam volna Eliast, vagy én is halott lennék? Én vagyok a fiú, aki életben maradt, mert elbújt a kerti fészerben a szerszámok között kuporogva, beszívta a kerozin, a festék meg a fűnyesedék szagát, miközben a szirénák végigsüvítettek Nottingham utcáin. A rémálmaimból mindig akkor riadok fel, amikor belépek a konyhába a sáros futballzoknimban. Anyám a padlón hever a fehér járólapokra kiömlött, fagyasztott borsószemek között. A tűzhelyen bugyog az alapié, anya híres paellája pedig kezd leragadni a vastag aljú serpenyőben.