Holtidő [antikvár]

ElőhangMeg-megcsúszva, sietősen leereszkedett a folyópartra. Az edzőcipője nagyot csattant a vizet szegélyező, sima talajon; megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát.- Jessie!A neve hallatán elárasztotta a testét az adrenalin. Egy pillanatra megállt, aztán továbbkecmergett. Csak a bátyja volt az, nem az apja. Messze, az emelkedő tetején. A bátyja nem fog kiabálni vele, amiért elkószált.Csend volt. Sokkal nagyobb csend, mint a kempingfőző mellett, ahol az apja folyton parancsokat harsogott. A lány fülét betöltötte a levelek susogása, a fel-felharsanó madárdal.Kilépett a fák árnyékából, a nap vad mintákat rajzolt a nehézkes haladástól amúgy is felforrósodott bőrére. A homlokához emelte a kezét, hogy ne csillanjon a szemébe a vízről tükröződő ragyogás. El kellett volna hoznia a napszemüvegét - eszébe jutott, hogy visz-szamegy érte, de nem akarta megkockáztatni, hogy meglássák. Ha meglátják, az azt jelentené, hogy megnézik, nem koszolta-e össze magát, és azt mondják neki, tisztálkodjon meg, terítse meg az asztalt és pakoljon el mindenféle dolgokat.Káprázó szemmel belépett a partfal árnyékába. Akárhova nézett, mindenütt kéken táncoló mintákat látott. Terebélyes bükkfa magasodott fölé, a gyökerei kilapított krokettkapukként íveltek a föld