Holttér [antikvár]

1. Már kétszer elhaladt a nagy, fehér ház előtt. A harmadik alkalommal leparkolt az út szélén. A méltóságteljes, csonka kontytetös villát fehér léckerítés és sövény vette körbe, az udvaron terebélyes lombú, öreg fák álltak. Az apró ablakok vakon tekintettek a világba. A ház nagyobb volt, mint amilyenre emlékezett - valójában túl nagy volt neki. Legutóbb tizenkilenc éve járt itt. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem fog visszatérni. Most mégis beköltözik. A kezébe vette az anyósülésen fekvő borítékot, és kirázta belőle a kulcsot. Az ügyvéd egy kicsi, műanyag névtáblára írta rá a nagyapja nevét és a címet: „Frank Mandt. Johan Ohlsens gate, Stavem." Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egykor ő is a kezében tartotta ugyanezt a kulcsot. A zsebébe dugta, babrálgatta, köré zárta az ujjait. Nem szeretett nagyapjaként gondolni rá, ezért soha nem is nevezte így. Gondolni is csak úgy gondolt rá mindig: az Öreg. így is emlékezett rá, öregemberként, bár amikor utoljára látta, nem lehetett idősebb ötvennél. Megtermett, inas ember volt, mélyen ülő, sötét szemekkel, sűrű, ősz hajjal és apró, hófehér bajusszal. Eszébe jutott az egyik utolsó alkalom, amikor látta őt: egy május 17-i felvonuláson elhaladt a ház előtt a többi gyerekkel, az Öreg pedig az üvegezett verandán állva, hátra tett kézzel és összepréselt ajakkal figyelte őket. Megpróbált integetni neki, de ő hátat fordított, és bement a házba. Letette a kulcsot, és ismét a házra pillantott. Még egy ilyen meleg, júliusi napon is megborzongott az épületből áradó hidegtől. A gyerekülés nyikordulására hátranézett. - Felébredtél, Maja baba? - mosolygott a lányára. - Megérkeztünk.