Kakukkfióka [antikvár]

A fotókat nézegette. Tudta, hogy Vivian haragszik rá, mert úgy döntött, nem megy el a vacsorára, de egyszerűen képtelen volt rávenni magát. Utolérte a múlt, és fel kellett tárnia az igazságot. Lehet, hogy már rég meg kellett volna tennie. A történtek mindvégig malomkőként lógtak a nyakában. Nem félt a kérdésektől és a válaszoktól, meg attól, ami a kettő között van. A döntései tették azzá az emberré, aki. És amit a tükörben látott, nem volt különösebben tisztéletre méltó. Bekötött szemmel élni sosem az. Erőnek erejével letépte magáról a szemkötőt. És a látottak alapján cselekedett. Lassan, óvatosan egyesével előszedte a bekeretezett képeket, és felsorakoztatta őket a fal mentén. Tizenhatot számolt össze. Mind megvolt. Hátrált pár lépést, hogy szemügyre vegye őket. Aztán az egyszerűbb keretekre pillantott. Ezek voltak a helyőrzői. Minden egyes fotó címét nagy, dülöngélő betűkkel felírta egy cetlire, aztán fogott egy tekercs ragasztószalagot, és az egyszerű keretekre ragasztotta a cédulákat. Nem volt szüksége magukra a képekre, hogy maga előtt lássa őket a galéria fehér falain. A készülő kiállítás minden fotója beleégett a retinájába, bármikor előhívhatta az emlékezetéből. Tudta, hogy órákig fog tartani. Valószínűleg éjszakába nyúlóan rendezgeti majd a képeket. És ennek másnap issza meg a levét. Már nem íiatal. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a pár nap múlva esedékes megnyitón szabadabbnak fogja érezni magát, mint évek óta bármikor. A döntése következményei mindent a feje tetejére állítanak. De nem engedhette meg magának, hogy tekintettel legyen rá. Már így is túl sokáig túl sok mindenre volt tekintettel. Mind a hazugságaik árnyékában éltek. Persze az életükkel játszott, mégis eltökélte, hogy felfedi az igazságot. Még sosem érezte magát olyan szabadnak, mint amikor felragasztotta az egyik olcsó keretre a Bűnös feliratú címkét. Már a halál sem ijesztette meg.