Kopp-kopp [antikvár]

Ötéves vagyok.Szinte napra pontosan.Tudom. Öt év, néhány nap, néhány éj.Mintha csak az imént ültem volna a konyhaasztalnál anyával az egyik oldalamon, apával a másikon, Eliot és Júlia velem szemben ült, és egyszerre elfújtam mind az öt gyertyát, álltak a torta közepén, pirosak voltak, meg talán egy kicsit kékek is, de csak legalul, ha az ember nagyon alaposan nézte őket.Néhány nap és néhány éj.Megköszörülöm a torkomat, ahogy szoktam, vidám arcot vágok, mint éneklés közben gyakran. Nagyon szeretem ezt a dalt. Éjjensoká. Ha hangosan éneklek, a hangom visszapattan a plafonról meg a falról, rögvest visszaszáll a karomba, el tudom kapni, át tudom ölelni.Éjjensoká. Éjjensoká.Amikor éneklek, nem hallom a tévét. A gyerekműsort. Szinte egész nap azt néztem. Akárcsak tegnap. És tegnapelőtt. Régebben nem nézhettem. Most meg igen.Felállók, nehéz nyugton ülni a padlón, ha az ember lába egyszer menni akar, és sokszor akar menni. Kiszökdécselek a nappaliból, vigyáznom kell a nagyszobában, a kanapé szinte új, az asztal üvegből van, nem szabad megfognom, mert akkor foltok maradnak, olyanok, mint az ujjaim.Elszökdécselek Eliot szobájába, ül az igazi irodai székén, ég a lámpája, és úgy csinál, mintha olvasna, de csak kitette maga elé a nyitott könyvet. Tudom, hogy tud olvasni* hiszen már másodikos. Eliot az utóbbi napokban kedvesebb lett. Biztos a születésnapom miatt. Már nem négyéves vagyok, nagy lettem. Még az autópályától sem lökdös el, amit általában magasra tesz fel a szekrényre, hogy ne érjem el. És kétszer is enged nyerni a kék autóval, aminek sárga csík van a tetején, ez még soha nem fordult elő.