Krízis a kórházban [antikvár]

Prológus A Pasok folyó partján egy árnyalak ült a fűben. Szeméből patakokban folyt a könny. Szeretett és szenvedett. A kedvese halála kimondhatatlanul fájt neki. Képtelen volt belenyugodni elvesztésébe. Egyedül élt most is. Anyja csecsemőkorában egy távoli rokonhoz küldte el, aki itt északon nevelte. De már az ő lelke is távozott Kuan volt mindene, aki a karenok népe közül származott. Behunyta a szemét és az északi hegyek között húzódó völgyeket látta, ahol a kiszáradt föld mohón szívta a kezdődő monszunévad szürke egéből zuhogó esőt. Ez jelzi a parasztoknak, hogy kezdődik a rizs átültetése az ágyá-sokból a földekre, amelyeket alacsony vízfogó földsánc vesz körül. Eszébe jutott a gyermekkorában sokszor elhangzott szavak mély értelme, a paraszti sors jellemzője. Arccal a föld felé és háttal a napnak - mindörökre. Kuan is itt élt és dolgozott azután pénzt akart sok pénzt ezért beállt az egyik ópiumtermesztő törzshöz ez lett a veszte. Valaki feljelentette őket. Amikor Burma felé haladt a karaván, lecsaptak rájuk és a tiltott ám előkerült. Szegény Kuan! Megbüntetem megbüntetem a halált osztót Az idő pergett, a hold feltűnt és az alvó csillagok fényei visszatükrözték Kuan arcát és szinte valós lett