Lápvidék [antikvár]

Az 1990. augusztus 14-ről 15-re virradó éjjel A mentőcsapatot a rovarok hangja vezette, a vérszívó legyek ezreinek tompa zümmögése. A szúnyoghálót, amely korábban a hordozót borította, elfújta a szél. A takaró, amelybe korábban a kislányt bugyolálták, mellette hevert, az egyik lábáról pedig lecsúszott a zokni. A szúnyogok és a böglyök mind megérezték a csecsemőtest kínálta lehetőségeket, és együttes, könyörtelen támadást indítottak ellene. A csöppség arca a felismerhetetlenségig duzzadt, kisebesedett és bekékült, a szeme összeragadt. Mindkét keze és csupasz lába annyira feldagadt, mintha baseballütők lettek volna, csöpp száján pedig ki-be másztak a hangyák. Már rég abbahagyta a sírást. Halottnak hitték, és nem is lett volna okuk mást feltételezni. Ám amikor Petterson, a kutyás járőr kiemelte a babahordozóból, a kicsiből egy nyöszörgő hangocska tört elő. Igazi csoda volt. A mentőautó kék villogóval szállította őt a stentraski kórházba. Miután a sürgősségi osztály szolgálatban lévő orvosa megvizsgálta, hamar kiderült, hogy a kislánynak nincs komoly baja. Kiszáradt, és nagyon kihűlt, és bár az állapota kritikus volt, nem volt életveszélyben. Megtisztították a rovaroktól, takarókba bugyolálták, hogy felmelegedjen, infúziót kapott a kiszáradás ellen, meg egy kisebb adag kortizont, hogy enyhítse a csípések okozta viszketést. Egy cumis-üvegből meg is etették.